Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Emlék morzsák

2013.09.17

Emlék morzsák

Emlékszel? Hideg volt, nagyon hideg. Fejünk fölött a halál hideg lehelete lengedezett. Testünk-lelkünk dermedt volt, fáztunk és féltünk. Én sem értettem mi történik velünk, te pedig még olyan kicsi és törékeny voltál. Védeni, óvni akartalak, le szerettelek volna takarni egy üveg burával, mint a Kisherceg a rózsát, hogy szél ne érjen. Hatalmas barna szemeidben könnyek gyülekeztek. Hol van az édes, csicsergő, mosolygó gerlicém?

Kezünk összefonódott, így melengettük egymást. Szótlanul lépkedtünk, lábunk alatt recsegett a kemény, megfagyott hótakaró. Remegve álltunk egy fagyos, virágokkal borított sírhant mellett, lecsorduló könnyeink jeges patakként csordogáltak le arcunkon. Magunkra maradtunk, árván, sebezhetően.

Ennek a karácsonynak az emléke végig kíséri életünket. Ott állt a szoba közepén hivalkodóan, fényesen a hatalmas fenyő, ágain gyertyák világítottak. Nem az ünnep meleg fénye ragyogta be most a szobát, hanem a zord halál jött látogatóba s elrabolt tőlünk valakit. Ma sem értem, jött és elsuhant. S maradt a nagy űr. Hosszú ideig lebegtünk ebben a nagy semmiben. Te nem szóltál. Nem tudtad kimondani azt a szót, apa. Rajzlapjaidat csak keresztek, gyertyák, sírhalmok díszítették. Fogtam a kezed, vezetni akartalak, meg akartam mutatni, erős vagyok. Összeszorult torkomból nehézkesen tudtam kipréselni a szavakat. Fájt mosolyogni, még is mosolyogtam, mert tudtam, hogy neked szükséged van rá. Kell, hogy lássad anya erős, bátor, nem fél semmitől és senkitől, s ha szükség van rá, téged is megvéd. Két karom óvón ölelt ált. Óvtalak ettől a szennyes, gonosz világtól. Szeretni akartalak apa helyett is, de rájöttem, őt nem tudom pótolni. Hosszú idő kellett, hogy megtanuljam, én csak anya vagyok. Egyszerűen, csak anya.

Ahogyan te erősödtél, úgy gyengültem én. S eljött az idő, amikor úgy éreztem, feladom, nem tudom tovább élni az életem. Fáradtan, fájdalomtól elgyötörten feküdtem az ágyon.

Gondoskodó, kicsi kezed cirógatta hajamat. Hallottam a csendet. Éles volt, mint a penge. Erre szokták mondani, vágni lehet a csendet. Nehezen, óvatosan nyitottam fel a szemem. Hangtalanul sírtál, összeszorított foggal, fájdalom ült arcodon. Belém hasított a felismerés. Nem adhatom fel, hiszen itt vagy, érted, ha másért nem is, de érted nekem élnem kell. Tompult a fejfájásom. Megfogtuk egymáskezét, sírtunk mindketten. A hosszú idő alatt felgyülemlett könnyek mind a felszínre jutottak, utat törtek maguknak s folytak, folytak...
Jó volt sírni, jó volt nem visszatartani könnyeimet. Hálás voltam az életnek, hogy te mellettem vagy s olyan hatalmas erőt adsz nekem, ami átsegít mindenen.

Hosszú évek teltek el, háborgó lelkünk kezdett megnyugodni. Éltük egyszerű mindennapjainkat, s észre sem vettük, hogy közben egy szív, egy lélek lettünk. Olvastunk egymás szeméből, jó volt hallgatni féltett kis titkaidat. Megtanultunk, újra nevetni, élvezni a napot, a szelet, a csillagokat. Megtanultunk, beszélni a múltról úgy, hogy közben mosolygunk, hogy nem fáj az emlékezés. Jó volt emlékezni valakire, akit mindketten nagyon szerettünk, aki mindkettőnknek hatalmas űrt hagyott a szívében. Ketten együtt legyőztük a legyőzhetetlent...Kis csónakunkkal kieveztünk a végtelennek tűnő fájdalom tengeréből.
Hosszú, fáradtságos út volt, aminek a végén jó megpihenni. S az út végén, ott várt rám valaki, akinek a szeme, az a nagy barna szeme megnyugtatott. Simogató keze védőn ölelt át, s úgy éreztem, újra élek. Nem csak vagyok, hanem élek is. Nagyon boldog időszakok jöttek. A Te hatalmas szemeidben kerestem a választ a kérdésemre. Vajon elfogadhatom-e a felém nyújtott kezet? S úgy éreztem, azt mondod, igen. Kimondatlan szavak voltak ezek, mégis boldoggá tettek. Hihetetlennek tűnt számomra, hogy találtam valakit, akiben nem keresek senki mást, akit azért szeretek, mert olyan, amilyen. Házasság lett belőle. Boldogan, hihetetlen erővel kezdtük újra az életünket. Közös otthont teremtettünk, ahol hármasban vágtunk neki, hogy újra értelmet találjunk életünkben. Jó volt, hogy Te is újra gyerek lettél.

A kegyetlen sors azonban nem sok időt adott, hogy élvezzük mindezt a gondtalanságot. Egy napon fürdés közben kis kemény göböt tapintottam meg a mellemben. Minden nap újra és újra megtapogattam, s arra gondoltam semmiség, majd csak elmúlik. Két hónap telt el, de a göb maradt.

Egy orvosi lelettel a kezemben vánszorogtam a sebészet épülete felé. A szívem a torkomban dobogott, küzdöttem a könnyeimmel. Hát itt van bennem ez a rettenetes kór? Itt lenne az út vége? Szerettem volna sírni, de nem lehetett. Mosolyogtam. Eltorzult mosoly volt ez, fájdalmas, keserű, de tudtam nem szabad sírni, nem szabad feladni. Két ember van mellettem, aki kell, hogy erősnek lásson, akiknek kell, hogy én adjak erőt. Bizonygattam magamnak, meg tudom csinálni, végig tudom csinálni, erős vagyok! "Nincs lehetősége, hogy gondolkodjon!" - hangzottak fülemben az orvos szavai. Féltem, most már bevallhatom, nagyon féltem.

A műtét reggelén ,telefonon tudtunk csak beszélni, s én hazudtam nektek, hogy jól vagyok, hogy nem félek, s bizonygattam minden rendben lesz. Nem volt igaz. Nem voltam jól, csak azt akartam úgy érezzétek, nincs itt semmi baj - bátor és erős vagyok, akit ez a halálos kór, nem tud magával ragadni.

A műtőasztalon feküdtem. Fáztam, s remegtem. Vagy talán nem is fáztam, csak a félelemtől reszkettem. Fémes hangok, maszk mögé bújt emberek, erős fény vett körül. Széles szíjak kerültek a zöld lepellel letakart testemre. Karom erősen hátrahúzták, és kikötötték. Fájt!
Kicsi voltam, törékeny és kiszolgáltatott. Jobb kezembe tűt szúrtak, a vérnyomásmérő hangosan szuszogott. Egy verssor jutott az eszembe: "...megtört lesz és kicsi, bejön egy madár érte, s csőrében elviszi." S a madár kiterjesztett szárnyai sötétséget borítottak rám.
Azóta is sokszor álmodom a hatalmas, fekete madárral, aki messzire repít a vakító fényben, szárnyaival betakar, s akinek könyörgöm, hogy tegyen le. Szeretett engem ez a madár, óvatosan fektette testemet az ágyra. S újra fáztam, olyannyira fáztam, hogy semmi másra nem tudtam gondolni, csak a hidegre.

A hatalmas, kiterjesztett szárnyú madár elrepült, kezdett újra belopakodni a fény. Óvatosan emeltem a kezem, résnyire kinyílt a szemem, s boldogan vettem tudomásul, nem vitt el a madár. Megbékélve hunytam le a szemem. Jó érzés volt, hogy túl vagyok rajta. Jó volt, hogy Te is újra gyerek lettél.

Nem tudom mennyi idő telt el közben, de egyszer csak megfogtátok a kezem. Résnyire nyílt szemmel, zavaros tudattal néztelek benneteket, néztem azokat a hatalmas barna szemeket, s akartam, még mindig nagyon akartam azt mutatni, hogy nagyon erős vagyok, de tudtam, az most nehéz lesz. Nehezen tisztult, vagy nem is tisztult a tudatom. Akartam hozzátok szólni, de nyelvem nem mozdult, akartalak benneteket megsimogatni, de a kezem sem engedelmeskedett.

Milyen jó is, hogy akik a legfontosabbak számomra, ott álltak az ágyam mellett, s talán egy kicsit megnyugodva tértek haza, hogy jól van minden sikerült. Az én legdrágább kincsem nyugodtan tanulhat, párom is könnyebb szívvel indulhat haza, édesanyám is elmondhatja nagybeteg apukámnak, hogy túl vagyok rajta, jól vagyok!!!

Óvatos léptekkel indultam a fürdőszoba felé, egy lépés, még egy, s így tovább. Jól van, sikerült! Napról-napra erősebbnek éreztem magam . Ő minden nap ott ült az ágyam szélén, láttam, hogy fél és szomorú. Te iskolába voltál, veled csak telefonon tudtam beszélni, csak a hangod hallottam nap mint nap. Az is szomorú volt. Lelkiismeret furdalás gyötört, miattam vagytok bánatosak. Mindent elkövettem, hogy ne lássátok fájdalmam, félelmem. Nehéz volt, kínlódtam a bezártságtól, hogy távol vagyok tőletek. Pedig igazán hálás lehettem a sorsnak, hiszen minden nap ott volt valaki a családomból, segíteni akartak, hogy érezzem mellettem állnak. Jó volt.

Egy napon egy parányi emberke látogatott el hozzám szüleivel. Hatalmas kék szemei, s tündéri mosolya, s kimondatlan szavai nagyon sokat segítettek nekem. Szerettem volna ölbe fogni, de nem bírtam, csak megpusziltam, hangosan fölkacagott, s mintha azt súgta volna, ne félj, állj talpra, legyél erős. Látod én is erős vagyok? Ez parányi ember, aki szinte még alig élt, küzd a talpon maradásért, én pedig föladom? Hát nem! Köszönöm Roli !

Rettenetes hosszúnak tűnő két hét volt. S eljött a pillanat, amikor megszabadítottak varrataimtól, a műanyag csövektől, s megpillanthattam mi van a hófehér géz és ragasztó alatt. Nagyon szép - közölte az orvos. Nagyot nyeltem, nekem nem volt valami szép látvány. Hát ... ez nézőpont kérdése doktor úr! Igaz, én teljesen másik irányból nézem. S hosszú idő után tiszta szívből nevettem. Miért is vagyok így elkeseredve? Hiszen itt vagytok Ti velem, a csúnya kis daganat elköltözött testemből. Őt már nem viszem haza magammal.

Az otthon melege, a féltő, gondoskodó szeretet hamar talpra állított. Már csak a szövettani eredményre vártam. S eljött az a nap is, amikor a kezemben tartottam. Könnyeimen keresztül, küszködve olvastam. Nem értettem, csak ilyeneket láttam valami pozitív, valami 50 %-ban pozitív. Kezem remegett, úgy gondoltam vége mindennek. Ez rettenetes. Meg fogok halni, rákos vagyok, innen már nincs visszaút. Egyetlen vigasztalót találtam áttét nincs. Izgatottan vártam az orvost. Látva félelmemet, csak mosolygott, s csendes nyugodt hangján megkérdezte: Maga miért foglalkozik azzal amit én már kidobtam? Menjen az onkológiára, s gyógyuljon meg!

Szót kellett, hogy fogadjak, meg akartam gyógyulni. Nagyon akartam! Akkor még nem tudtam mi vár rám.

Sugárkezelés, és Zoladex kezelés - állapította meg az onkológus. Nekem injekció, 60 darab? Ez elképzelhetetlen. Félek a tűtől, nagyon félek. A gyógyszertárban a kezembe adtak egy nagy dobozt, úgy gondoltam mind a 60 db injekciót megkaptam. Tévedtem. Egyetlen darab volt.

Tegye szabaddá a hasát - kérte az orvos. Meg fogom szúrni. Kétségbe esve kapaszkodtam, s vártam, hogy attól a hatalmas tűtől borzasztó nagy fájdalmat fogok érezni. Annyira szorítottam a szék karfáját, s hunytam erősen lefelé a szemem, hogy szinte alig hallottam az orvos szavait. Egyenlőre készen vagyunk, vagy itt szeretne még egy kicsit maradni? Hiszen ez nem is fájt.

A sugárkezelés leginkább lelkileg viselt meg. Csúnya fekete filctollal megjelölték, hogy hová kapjam a sugarat. Fürdéskor mindig attól féltem, hogy eltüntetem azokat a rettenetes jeleket magamról. Mindig visszarajzoltuk amikor el akart tűnni.

Embertelen időszak következett. Minden áldott nap korán keltem, buszra szálltam, vártam, kezeltek, újra buszra szálltam, hazajöttem, és kezdtem elölről az egészet. Csak azt éreztem, fáradt vagyok, nagyon fáradt vagyok.

Félelmetes volt a filctollal megjelölt testem, a gépek sokasága, s az emberek, akik velem együtt vártak a gyógyulásra. A kicsi gyerek, az idős és fiatal emberek, mind abban a reményben várakoztunk, hogy meggyógyulunk. Néztem a körülöttem lévő emberek arcát. Volt, aki fásultan nézett semmibe, volt, aki mosolygott, majd hirtelen könnyek öntötték el. Mindannyian különbözőek, mégis egyformák voltunk. MEGJELÖLTEK!

Nem tudom miért éreztem magam megjelöltnek. Talán a fekete vonalak a mellemen, nem is tudom. A mindennapos utazás, várakozás nagyon fárasztó volt. Sok kedves ismerősre találtam, de nagyon fájt, amikor egyszer csak nem jött többé kezelésre. Elment, neki nem sikerült a gyógyulás. De nem veszítettem el hitemet. Bíztam abban, hogy meg fogok gyógyulni, mert nagyon erős vagyok, s nagyon akarok!

Hangulatom percről-percre változott. Derűre ború, sírás és kacagás, öröm és bánat. Így teltek napjaim. S eljött az a nap, amikor a 25. kezeléshez érkeztem. Vége! Ez lesz az utolsó. Nem így történt. Szép volt bőröm, nem voltam megégve, még 5 a tumor ágyra! De ennek is vége lett.

Éjszakánként sokszor suhant át felettem a fekete madár. Hallottam szárnyai suhogását, csapkodását, éreztem, ahogy végigsimítja bőrömet, s csőrét nyitogatva rám telepszik. Nyomja a mellkasom. Nagyon nehéz. Óvatos mozdulatokkal hessegetem, - menj el kérlek, félek tőled! Kérlek, ne bánts! Meddig könyörögjek még, hogy ne gyere közel hozzám? Magamra húztam a takaróm, elbújtam, nem tudtam felvenni vele a harcot.

 



Hosszú idő kellett, hogy bátran legyintsek felé. Mit akarsz tőlem? Szállj el, repülj messzire, én már nem félek, engem már nem tudsz rettegésben tartani. Bátran nézem haragtól villogó szemébe. S egyszer csak nem jött közel, messziről figyelt, nézett rám. Már nem hallottam a szárnyak suhogását.

Ugye megijedtél, ugye rájöttél, hogy én vagyok az erősebb? Kemény harcot vívtunk, de ebből a küzdelemből én kerültem ki győztesen.

Élveztem minden reggelt, ami rám köszöntött, minden percet, amit az élettől kaptam. Rájöttem mennyi apróság tud örömet szerezni. Élveztem a napot, a szelet, az ebédet, a hangokat, a zajokat, a fényt, a meleget. Mindent, ami ez élethez tartozik. Hiszen és is ÉLEK, újra élek, s ez nagyon jó.

Napról, napra erősebb lettem. Megtanultam mindazt, ami eddig természetes volt. Rájöttem, hogy hajat szárítani nem csak úgy lehet, hogy fölemelem a hajszárítót, lehet úgy is, hogy egy kicsit odahajtom a fejem. A szekrénybe nem csak bal kézzel, hanem jobb kézzel is föl tudok tenni dolgokat. Apró dolgok voltak ezek, s mindezidáig természetesnek tűntek. Újra tanultam mindazt, amiről úgy gondoltam nem fog menni. S közel 7 hónap után, újra munkába álltam.
Úgy gondoltam mindent el tudok végezni, amit addig. Nem is okozott különösebb problémát, egy picit fáradtabb voltam, de kibírtam. Csináltam mindent, amit kellett. Havi rendszerességgel szúrtak, de másnap már újra ott ültem a munkahelyemen. Nem nyávogtam, végeztem a dolgom, éltem mindennapjaimat.

S mint derült égből villámcsapás, elhangzott az, amire nem számítottam. A főnököm úgy gondolta nekem akármikor bajom lehet, ezért mást ültet a székemre, ami egyszemélyes, ketten nem férünk el rajta. Nagyon fájt, s különösen fájt az a mód, ahogyan közölték. Nem azt mondták, nem tudod elvégezni a dolgod, vagy nem jó amit csinálsz, vagy bármi mást mondhattak volna. Nem, csupán ennyi "Neked bármikor bajod lehet" Igen, bármikor, de neked is - gondoltam. Tudomásul vettem, hogy újra megbélyegzett lettem, nincs rám szükség. Felálltam onnan, ahol 27 évig becsülettel dolgoztam, átadtam a helyem annak, akinek nem lehet baja. Lelkileg földolgoztam, hogy nem kell reggel fölkelni, hogy nem kell munkába menni, felöltözni, nem látom nap mint nap azokat az embereket, akikkel sok éven át együtt dolgoztam. Nagyon nehéz napok voltak ezek. Túléltem, mint sok minden mást, ezt is túléltem.

Utálatos dolog, de boldogan találkoztam a kedves ex főnökömmel az orvosnál. Csak nem beteg vagy?- érdeklődtem. Hát.... igen. Nem beszéltünk többet, de azt hiszem szememből kiolvashatta - látod, látod, neked is lehet bajod nem csak nekem.

Cikáznak gondolataim. Kenyeret sütök neked, ami pihe-puha s illatos. Felrémlik előttem egy narancssárga, olajtól csöpögő, kőkemény valami, amit olyan nagy szeretettel készítettem neked. Az is kenyér volt, de még milyen!

Érettségiztél, s nagyon sápadt és fáradt voltál. Féltettelek, de az orvosok szerint csak fáradt voltál, kimerült. Aztán dagadni kezdett a lábad, s biztos voltam benne, ez nem fáradtság. Sok-sok vérvétel, izgalom után, amikor már csak azt láttam elfogysz, nem bírtam hallgatni, hogy vérszegény vagy, elindultunk egy kivizsgálásra.

Szerencsére olyan doktornő kezeibe kerültél, aki szinte azonnal felállította a diagnózist - ez valószínűleg lisztérzékenység-. Hű, de nagyon boldog voltam! Az jó, ha "csak" az a bajod. Akkor még nem tudtuk mi vár ránk. A vizsgálatok félelmetesek voltak, Te benn sírtál, én pedig a váróban. Nagyon féltettelek.

Igen, lisztérzékeny lettél.. Akkoriban készültek azok a csodakenyerek, amiről az imént írtam. Azt hiszem ember még nem siratott meg úgy kenyeret, mint én abban az időben. Kőkemény, nehéz, ragacsos valami. Gondoltam kidobom az ablakon, de féltem ha valakit eltalálok vele, biztos nem éli túl.. Így inkább a kukába került. Azt hiszem abban az időben, dupla szemétdíjat kellett volna fizetnünk. De hála az internetnek, s végtelennek tűnő türelmemnek, megtanultam "főzni", megtanultam mit szabad és mit nem egy lisztérzékeny embernek. Hősiesen tűrted, bármit tettem eléd, azt mondtad, nagyon finom. Tiszteltelek, mert olyan nagy erőd volt, hogy tudtad azt mondani ezt nem eszem meg, mert nem lehet.
S közben múltak a hetek, izgatottan vártam a hétvégéket, hogy gyere haza. Lestelek a terasztól, néztem fáradt lépteidet, s tudom nagyon nagy fájdalom volt, de mosolyogtál, és azt mondtad nem fáj anya! Kegyes hazugság volt. Utáltam, hogy távol vagy tőlem, utáltam a hatalmas táskát a válladon, amit cipelned kellett, s egyszerűen haragudtam a világra, miért pont veled történt mindez?. Utólag visszagondolva, nem volt ez olyan hosszú idő, mégis évszázadoknak tűnt.

S úgy látszik, jól működött a diétánk, győztünk! Jöttél az úton, arcodon az igazi Anitás mosoly, láttam, hogy nem fáj már minden lépésed. S majdnem elfelejtettem, hogy a 4. emeleten vagyok, majdnem elindultam, hogy minél hamarabb átöleljelek.
Anyagilag nagyon megviselt bennünket a taníttatásod és a diéta, hiszen Nektek, lisztérzékenyeknek semmit nem segítenek, hiszen az egészségügy szerint ez csak egy állapot. Valóban az, de diéta nélkül …. ezt inkább hagyom.

S eszembe jutott még valami, amiről megfeledkeztem közben. Sokat dolgoztam, s elfeledtem, hogy beteg vagyok, hogy fáj a karom, fájnak a mozdulatok. Milyen érdekes, nem fájt, mert szükség volt rá, hogy ne fájjon. Látod, most is Te gyógyítottál meg engem ?
Hosszú utat tettünk meg. Időközben Te elvégezted az egyetemet, én átvészeltem 3 műtétet, de nem adom föl. Küzdök, vergődöm, de élek, mert akarok élni, mert tudom, vannak emberek, akiknek szüksége van rám. Gyógyítom a testem, de nem feledkezem meg a lelkemről sem, hiszen időközben megtanultam, ha a lelkem beteg, testem soha nem fog felépülni. Sokszor érzem, most olyan helyzetben vagyok, amiből nincs kiút, föladom, de mégis erőt veszek magamon, folytatom. Nem vásárolok drága táplálék kiegészítőket, mert anyagilag nem tehetem meg,” megelégszem” a Béres cseppel, hiszen sokat segít. Anyagilag és lelkileg sokszor kerülök padlóra, de eszembe jut a hatalmas szárnyú madár, aki el akar vinni. Erőt veszek magamon, felállok, s megyek tovább. Már nem húzom fejemre a takarót, szembeszállok a hatalmas fekete madárral, nem engedem, hogy rám szálljon, hogy szárnyai betakarjanak. Még alagútban vagyok, de már látom, hogy van kiút, ott a fény az alagút végén.

S megyek, repülök a fény felé.

 
 

 


Profilkép


Elérhetőség

Az Emlőrák Gyógyításáért Alapítvány

1145 Budapest, Uzsoki utca 29.

06 1 251-7333 / 1386. mellék

info@emlorakalapitvany.hu